e-könyvek, idézetek

Herakleitosz-töredékei

dr nyiszli miklós: dr-mengele-boncoloorvosa-voltam-az-auschwitzi-krematoriumban.pdf

eszkapkibazmeg ne a szárazlepát

guy debord a-spektakulum-tarsadalma.pdf

alap ez is bazmeg

walter benjamin: angelus novus a történelem fogalmáról – ezzel kezgyed

a nácik elől menekülve 1940-ben a spanyol határon öngyilkos lett – vagy a faszszopó gestapó nyírta ki

bruno schulz – fahajas boltok csúcsirodalom toszdaluvat

alfred jarry – az übük alapbazmeg

Az agyatlanítás nótája

Finombutor-gyártás, e’ vót a mesterségem,

thompson_hunter_s_hells_angels ford. vágvölgyi andrás

Varlam-Salamov-Kolima – a legjobb lágeríró, töccsedlehaköll

ßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßß

Badiou: A század

A század középpontjában – minden alapvető dualitás antidialektikus jellege folytán – ez a tulajdonképpen dialektikus vita áll, amely a megformálás és a pusztítás közt folyik. Ennek a származtatott ellentmondásnak adta meg a formáját Mao egyik valóban újdonság értékű szövegében, amikor megkülönböztette az „antagonisztikus ellentmondásokat” – amelyek tulajdonképpen szintézis nélküliek vagy antidialektikusak – és „a népen belüli ellentmondásokat”, amelyek az előzőek kezelési módját érintik, illetve végső soron a megformálás és a pusztítás közti választást. Mao útmutatásának az a lényege, hogy „a népen belüli ellentmondásokat” sohasem szabad antagonisztikusként kezelni. Az az: megformálás és pusztítás konfliktusát a megformálás révén kell feloldani.

Talán ez az egyik legmélyebb tanulság, de a legnehezebb is, amelyet a század ránk hagyott.

——————————————————-

Aztán ott van a lázadás fanyar ízének és a másik ember fölötti hatalom kicsit vaskosabb zamatának sokkal hétköznapibb összetévesztése.

———————————————————

Minthogy a század véget ért, nekünk kell újra megtennünk a tétjét, a valóság egyértelműségének tétjét a látszat kétértelműségével szemben. Újra meg kell üzennünk, és ezúttal talán – ki tudja? – megnyernünk azt a gondolkodásbeli háborút, amely a századé volt, de amely már Platónt is szembeállította Arisztotelésszel: a formalizáció háborúját az interpretációval szemben.

Mert ennek a háborúnak voltak más, kevésbé ezoterikus nevei is. Az Eszme, szemben a valósággal. A szabadság, szemben a természettel. Az esemény, szemben a dolgok állásával. Az igazság, szemben a véleményekkel. Az élet intenzitása, szemben a túlélés jelentéktelenségével. Az egyenlőség, szemben a méltányossággal. A lázadás, szemben a belenyugvással. Az örökkévalóság, szemben a történelemmel. A tudomány, szemben a technikával. A művészet, szemben a kultúrával. A politika, szemben az ügyek intézésével. A szerelem, szemben a családdal.

Igen, mindezeket a háborúkat meg kell nyernünk – ahogy a csuvas költő mondja: „a kimondatlan görcsös lihegése közepette is”.

A szazad – Alain Badiou

========================================================================================================

Pataki Ferenc: A tömegek évszázada

A könyv fő leleménye a kívülről vezérelt ember jellemének felfedezése és átfogó leírása. A kifejezés átlépett a köznyelvbe, megszokottá és divatossá vált: a „tömegember”, az átlagember megfelelője lett. A kívülről irányított ember konformizmusa azon nyugszik, hogy érzékeny mások, más személyek és intézmények igényeivel és várakozásaival szemben. Nem beépített „iránytűje” van, hanem mozgékony „radarja”; ezzel szakadatlanul pásztázza és felfogja a külső, eligazító jelzéseket és rejtettebb sugalmazásokat, amelyek a szocializáció tényezőitől s főképpen a kortárs csoportoktól származnak. Jóllehet célkitűzései élete különböző korszakaiban folyton változnak, „beállítottsága és a másoktól kapott jelzések szoros követésére irányuló törekvése azonban változatlan az egész életen keresztül” (uo., 72. o.).Ezzel magyarázható, hogy létének és viselkedésének alapproblémája a másik ember s a személyes- ségnek az az újszerű világa, amelyben igen nehéz és feszültségterhes az eligazodás.A szégyenérzettel és a bűntudattal szemben itt a szétfolyó és alaktalan aggodalom lesz a legfőbb pszichológiai mozgatórugó. Az ilyen ember szüntelenül aggodalmasan latolgatja: vajon megfelel-e a külső mintáknak és igényeknek? Nem különbözik-e túlságosan a „többiektől”? Valóban olyan-e, mint a „falu”? Őszi levélként ki van téve a szél járásoknak; fogékony a külső, egyebek közt a tömegkommunikációs és általában a tömegnyomással alátámasztott hatásokra. A fenti tipológia kétségtelenül sugall meghatározott értékszempontot: a belülről vezérelt ember valamiképpen – morálisan és társadalmilag egyaránt – értékesebbnek tűnik fel. Hiszen az autonómia és a következetesség benyomását kelti. David Riesman: A magányos tömeg

A kényszeres azonosulás (a konformizmus) a modern társadalmak tagjait fenyegető súlyos veszedelem. Az éppen érvényes kulturális minták és divatok nyomására az egyén uniformizálódik, megszűnik önmaga lenni, s csak arra törekszik, hogy „ne lógjon ki a sorból”, pontosan olyan legyen, mint mindenki más. A valódi én helyére egy pszeudo-én települ: az ember külsőleges szerepeinek együttese, a jungi Persona lesz. Ezt a jelenséget nevezi majd Riesman a „kívülről vezéreltség” állapotának, amikor az énjét és individualitását vesztett egyén holmi automatává válik; csak azzal törődik, milyen „benyomást” kelt, „mit szólnak mások”. A tömeges egyéni konformizmus a tömeg konformizmusává összegződik, s korunk mindent átható, egyetemes problémájává válik, amely állhatatosan foglalkoztatja a társadalomtudományok művelőit. Legnyomasztóbb ártalma – a kritikai gondolkodás elsorvadása – mindenfajta demagógia, fogyasztói csábítás, irracionális áramlat és politikai szemfényvesztés legfőbb mentális szövetségese. Pataki Ferenc: A tömegek évszázada 79. o.

Különösen jelentősnek ítélhető a tekintélyelvű magatartás mélyén meghúzódó szado-mazochista tendenciák bemutatása. Az önmagát gyengének és kiszolgáltatottnak érző egyén mazochista módon önmaga ellen fordul: lemond énjének függetlenségéről, hogy ezen az áron összeolvadjon valamilyen erőt sugárzó külső hatalommal – vezérrel, eszmével, mozgalommal. Ily módon elérni reméli azt, hogy részesedjék annak erőforrásaiból, tekintélyéből. Ezáltal arra is esélyt kap, hogy mások függjenek tőle, s így kiélheti szadisztikus késztetéseit. Örömét leli mások megalázásában és kihasználásában, sőt megkínzásában; szívesen szemléli mások szenvedését. A szabadság terhétől megszabadult ember arra vágyik, hogy „egy rajta kívülálló, nagyobb és hatalmasabb egész részévé váljon, abba lemerüljön és abból részesüljön. Ez a hatalom lehet személy vagy szervezet, Isten vagy nemzet vagy akár pszichés kényszer.” (Fromm 1993, 131.) Az ilyen személy számára csak kétfajta lény létezik: a hatalmat birtoklók és a belőle kirekesztettek tábora. A hatalmat révülten csodálja, nem azért, mert valamifajta értéket képvisel, hanem pusztán azért, mert hatalom. S ha olykor lázong is ellene, tiltakozó lázadása nélkülöz minden konstruktív mozzanatot, általa inkább belső zaklatottságát és feszültségét vezeti el. Fromm pontosan jellemzi a „parancsra tettem” pszichikus hátterét, a fokozatosan kibontakozó tömeges szadizmus riasztó arculatát, a megsemmisítő táborok őreinek máig is nehezen megérthető mentalitását. Elemzéseire a valóság is ráütötte a hitelesség pecsétjét. Pataki Ferenc: A tömegek évszázada 79. o.

%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%

Az operett a tőke tartós uralmának ironikus utópiája. W. Benjamin

Mindig könnyebb nagyobb tömeget szeretetben egymáshoz fűzni, ha maradnak mások az agressziójuk kiélésére. Freud

˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛

A primitív társadalmakban és a primitív gondolkodásban a koherenciára törekvés a tekintélyen alapul. A csoport hatalmi viszonyai révén állít korlátokat az egyén elé. Ennek megfelelően az egocentrizmus és a konformizmus kéz a kézben fejlődnek ki: átvesszük a társas világ gondolati mintáit, de meggyőzés és meggyőződés nélkül, ezek pusztán a tekintély korlátja révén elfogadott dolgok. Pléh Csaba: A pszichológia története 481.o.

÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷

Baudrillard, Jean: A Rossz transzparenciája

Ha az egyén már nem szembesül a másikkal, önmagával száll szembe. Saját antitestévé válik, mert támadásba fordul az immunitás folyamata, mert összezavarja a saját kódját, mert tönkreteszi a saját védekező képességét. Márpedig egész társadalmunk arra törekszik, hogy semlegesítse a másságot, elpusztítsa a másikat mint természetes referenciát – a kommunikáció steril áradásában, az interaktív áradásban, a kölcsönös csere és érintkezés illúziójában. Ez a társadalom azt érte el a kommunikációval, hogy allergiás lesz önmagára. A test azt érte el a genetikai, biológiai és kibernetikai lényével szembeni transzparenciával, hogy a saját árnyékára is allergiás lesz. A megtagadott másság kísértete önpusztító folyamatként kel mindenestől új életre. Ez is a Rossz transzparenciája. 106.o.

De mit mondjunk a pszichoterápiás gyógyszerekkel és kábítószerekkel végzett szellemi modellezésről? Ettől a test megjelenése változik meg. A pszichoterápiás gyógyszerrel kezelt test „belülről”, az ábrázolás, a tükör és a diskurzus perspektivikus terén való áthaladás nélkül modellezett test. Hangtalan, szellemi, már molekuláris (és nem tükörszerű) test, közvetlenül, a cselekvés vagy a tekintet közvetítése nélkül átalakított test, immanens test, másság nélkül, színpadi rendezés nélkül, transzcendencia nélkül, az agyi, belső elválasztású áramlások implozív anyagcseréjére ítélt test, érzéki, de nem érzékeny test, hiszen csak a belső termináljaira van kapcsolva, és nem külső érzékelőkre (ezért olyan könnyű megfosztani az érzékszervi működésétől, csak a saját érzékelő végződéseiről kell lekapcsolni, a környezetéhez nem kell nyúlni), már egynemű test, a tapintható plaszticitásnak, a szellemi képlékenységnek, a minden irányú gyógyszeres befolyásolásnak ebben a stádiumában, már közel a sejtmagvakkal és a génekkel való manipuláláshoz, vagyis a kép teljes elveszítéséhez, testek, amelyek nem ábrázolhatok, sem a maguk, sem mások számára, kimagozott testek, amelyeket genetikai képletben való átváltozás vagy valamilyen biokémiai hatás megfosztott lényüktől és értelmüktől: testek, amelyek számára a feltámadás végérvényesen lehetetlenné vált.

A világ annyira tele van pozitív érzelmekkel, naiv szentimentalizmussal, kanonikus hiúsággal és talpnyaló hízelgéssel, hogy az irónia, a gúny, a rossz szubjektív energiája mindig gyengébbnek bizonyul velük szemben. Ahogyan a dolgok történnek, hamarosan titkolni kell a lélek minden, kicsit is negatív megmozdulását. Már ma is értetlenség fogadja a legcsekélyebb szellemes célzást is. Hamarosan lehetetlen lesz bármiféle fenntartásnak hangot adni. Nem marad más, csak az undor és a szörnyülködés. 93.o.

És ha a sportot egyszer eltérítik eredeti elvétől, attól fogva bármilyen célra fölhasználhatjak: mint a presztízs parádéja vagy az erőszak parádéja, a verseny és a bemutatás játékából átcsúszik a cirkusz és a szédítés játékába. Ez is általános tendenciája társadalmainknak: áttérés a bemutató rendszerekről a szimuláló és szédítő rendszerekre.

Minden, ami kihagyja a közvetítést, élvezetforrás. A hódítás út az egyiktől a másikhoz anélkül, hogy érinteni kellene ugyanazt (a klónozás esetében fordítva van: ugyanattól ugyanahhoz jutunk, nem ejtve útba a másikat, hiszen a klónozás is elbűvöl bennünket). A metamorfózisnál úgy jutunk egyik formától a másikhoz, hogy nem közvetít az értelem. A költeményben úgy jutunk egyik jeltől a másikhoz, hogy nem ejtjük útba a hivatkozást. A távolságok, a közbenső terek kihagyása mindig bizonyos fajta mámort okoz. A sebesség mi mást jelent, mint hogy egyik ponttól a másikhoz az időt kihagyva megyünk, egyik pillanattól a másikhoz az időtartamot és a mozgást kihagyva jutunk? A sebesség csodálatos, csak az idő unalmas.

Amióta az államok nem támadhatnak egymásra és nem pusztíthatják egymást, szinte automatikusan fordulnak saját népük vagy saját területük ellen: az állam sajátos belső polgárháborút folytat önnön természetes referenciája ellen (nem ez a sorsa minden jelnek, minden jelentéssel bíró és reprezentatív kérésnek, hogy megsemmisíti a természetes referenciáját?).A politikában mindenesetre ez az önmagában rejlő végzete, és ezt – ha homályosan is – a képviseltek éppen olyan jól tudják, mint a képviselők. Tudtunkon kívül machiavellisták vagyunk mindnyájan, mert homályosan tudatában vagyunk annak, hogy a képviselet csupán dialektikus fikció, amely élet-halál párbajt leplez a két fél között, egyrészt a hatalom, másrészt a másik vesztének az akarását, jóllehet ez fordulhat úgy is, hogy az adott fél a saját vesztét leli az önkéntes szolgaságban: minden hatalom egyfelől a Fejedelem Hegemóniája, másfelől a Nép Holocaustja.Ezt a politika sem kerülheti el.

A járványnak, a fertőzésnek, a láncreakciónak, a burjánzásnak egyaránt köszönhetjük a legrosszabbat és a legjobbat. A rákban a legrosszabb a me- tasztázis, a politikában a fanatizmus, a biológia terén a virulencia, az információban a pletyka. Mindez azonban voltaképpen a legjobbnak is része, mert a láncreakciós folyamat erkölcstől független folyamat, túl a jón és a rosszon, és megfordítható. Mellesleg a legrosszabbat és a legjobbat ugyanazzal a bűvölettel fogadjuk. Az a lehetőség, hogy bizonyos gazdasági, politikai, nyelvi, kulturális, szexuális vagy akár elméleti és tudományos folyamatok átléphetnek az értelem korlátján, és közvetlen fertőzés útján működhetnek a dolgok puszta egymásbeli immanenciájának törvényei szerint, nem pedig transzcendenciájuk vagy vonatkoztatásuk törvényei szerint – ez a lehetőség egyszerre talány az ész számára és csodálatos alternatíva a képzelet számára. Baudrillard, Jean: A Rossz transzparenciája 62. o.

„”””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””””

„Nem, a tömegeket nem csapták be, vágytak a fasizmusra az adott pillanatban, az adott körülmények között, s ez az, amit meg kell magyarázni, a nyájszellemű vágynak ezt a perverzióját.” Deleuze

%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%

dr. Nyiszli Miklós:  Dr. Mengele boncolóorvosa voltam – a magyarországi zsidók élve elégetése

A máglya egy 50 méter hosszú, 6 méter széles és 3 méter mély árok, telve égő holttestek százaival. A máglya fasor felőli szélén, egymástól 5-6 méter távolságra SS-katonák állanak, kezükben fegyverrel, ez a tarkólövésekhez használatos, 6 milliméteres, kis kaliberű fegyver. A fasorból kilépve, két, a máglyánál dolgozó sonderes fogja karon kétoldalt a szerencsétlen áldozatot, és viszi 15-20 méteren keresztül valamelyik SS-lövész fegyvere elé. A lövés itt egy csattanásnak hallik a borzalmas ordításban. Elhangzik, és a többnyire csak félig halottat bedobják az árok tűztengerébe. Ettől az ároktól 50 méternyire egy másik, ugyanilyen árok van teljes üzemben. Itt, a máglyáknál Oberscharführer Moll a parancsnok. Mint orvos és mint szemtanú állítom, hogy ő a III. Birodalom legelvetemültebb, leghidegvérűbb, legmegszállottabb gyilkosa. Még dr. Mengelében is jelentkezett néha valami emberi. Midőn a rámpán szelektálás közben észrevette, hogy egy-egy erőteljes fiatal nő mindenáron édesanyjával akar menni a bal oldalra, durván leszidta, és visszaparancsolta a jobb oldalra. Oberscharführer Mussfeld, az I-es krematórium főlövésze is belelőtt még egyszer abba az áldozatba, amelyik nem halt meg a tarkólövéstől azonnal. Oberscharführer Moll ilyesmikre nem veszteget időt. Nagyrészt élve kerülnek az emberek a tűzbe, és ezerszer jaj annak a sonderkommandósnak, akinek hibájából a vetkezőtől a máglyákig áradó emberfutószalag valahol elakad, és a máglya szélén álló lövészek némelyike így néhány percig várni kénytelen újabb áldozatra.

Mindenhol jelen van, fáradhatatlanul járja körbe a máglyákat, az utat a tűztől a vetkezőig. A vetkezőtől a máglyákhoz felvezetettek nagy része ellenállás nélkül engedi, hogy vigyék. A dermedtségtől vagy félelemtől annyira bénult, hogy talán nem is tudja, mi történik vele. Ilyenek az öregek és gyermekek nagyrészben. Vannak azonban fiatalok, kik idekerültek. Ezek létfenntartási ösztönük minden kétségbeesett erejével próbálnak ellenállni. Ha egy ilyen jelenetet Moll az emberfutószalag vonalán észrevesz, állandóan nyitott revolvertáskájából előrántja fegyverét. Egy dörrenés, sokszor 40-50 méter távolságról, és az akadékoskodó holtan esik ki a sonderes kezéből. Moll mesterlövőnek számít. Sok sonderkommandós karját lőtte már át, ha elégedetlen volt munkájával, de mindig csak a karját, minden kiabálás vagy előzetes figyelmeztetés nélkül.

A két máglya napi teljesítménye 5-6 ezer halott, valamivel több, mint egy krematóriumé, de százezerszer borzalmasabb a halála azoknak, akik idekerülnek. Itt kettős halállal, a tarkólövés és a tűz halálával pusztulnak el.

A gázhalál, a kloroforminjekció, a tarkólövés után ez a negyedik halálnem, a kombinált halál, amit megismertem.

Összeszedem a hátrahagyott gyógyszereket és szemüvegeket. Fátyolos aggyal, felindulástól remegő lábakkal indulok „hazafelé”, az I-es krematóriumba, ami dr. Mengele szavaival élve: „Nem egy szanatórium, de egészen tűrhetően érzi az ember ott magát.” A máglya után feltétlenül igaza van!

told üzenetven az e-mail címed, küldöm az e-könyvet

@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@@

Badiou: Lét és esemény

„Csodálatos, hogy ugyanez az ember, Cantor, erre a megvalósításra, amely szerint az
egy a többes-lét nemléte, és amelynek ő a felfedezője, csak azzal a bolondos igyekezettel
reflektál, hogy Istent, vagyis az egyet a többes minden abszolút feltételezésétől
megmentse.” A. Badiou: Lét és esemény 47. o.
„A nyelv nem hozhat létre létezést, csak hasadást a létezésben.” 51. o.
„A hatalmat valójában teremti a politika léte, és nem annak adekvát megnyilvánulása.”
323. o. Badiou Rousseau-ról
„Ha most e könyv bevezetőjéhez visszacsatolva megvizsgáljuk, mit tesz lehetővé
számunkra a filozófiai eszmecsere modern vonatkozásban, és következésképpen melyek
a feladataink, a következő képet vázolhatjuk fel:
a. Lehetséges újra rákérdezni a filozófia egész történetére, görög kezdeteitől, az
ontológiai kérdés matematikai szabályozásának hipotézise alapján. Látni fogjuk akkor,
hogy egyszerre körvonalazódik egy folytonosság és egy korszakolás, mindkettő nagyon
különböző attól, amit Heidegger elénk tár. Különösen az igazság tanának genealógiája fog
oda vezetni, hogy egyszeri értelmezések kimutathatják, miként dolgozzák meg az egész
metafizikai szöveget az esemény és a megkülönböztethetetlenség meg nem nevezett
kategóriái. Azt hiszem, sikerült ennek néhány példáját adnom.
b. A logikai-matematikai eljárások szoros elemzése Cantor és Frege óta lehetővé
teszi annak elgondolását, amit ez az intellektuális forradalom, az ontológia vak
visszatérése saját lényegéhez lehetővé tesz a kortárs racionalitásban. Ez a munka
lehetővé teszi e tárgyban az angolszász pozitivizmus monopóliumának felszámolását.
c. Ami a szubjektum tanát illeti, minden egyes generikus eljárás elemzése megnyit egy
esztétikát, egy tudományelméletet, egy politikai filozófiát, és mvégül a szerelem titkait, egy
összeolvadás nélküli kereszteződést a pszichoanalízissel. Az egész modern művészetet,
a tudomány minden bizonytalanságát, a lerombolt marxizmus által előírt minden harci
feladatot és végül mindazt, amit a Lacan név jelöl, megtalálja, újraformálja, végigjárja egy
olyan filozófia, amelyet tisztázott kategóriái visszaadnak saját korának.
És elmonhatjuk ezen az utazáson – legalábbis ha nem veszítjük el annak
emlékezetét, amit egyedül az esemény hitelesít –, hogy a lét, az, amit létnek nevezünk,
alapozza meg annak a szubjektumnak a véges helyét, aki így dönt: A Semmi távozott,
marad a tisztaság palotája.”
A. Badiou: Lét és esemény 403. o.

đđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđđ

Az operett a tőke tartós uralmának ironikus utópiája. W. Benjamin

**********************************************************************************************

Hannah Arendt:

A régi mondás, hogy a siker mindent igazol, olyan emberekre igaz, akik hozzászoktak már a különféle önkényes  nézetekhez. Az ideológusok, akik saját állításuk szerint ismerik a valóság nyitját, a legutolsó eseményeknek megfelelően kénytelenek megváltoztatni és kicsavarni az egyes kérdésekről alkotott véleményüket, és nem engedhetik meg maguknak, hogy szembekerüljenek örökösen változó bálványukkal, a valósággal. Képtelenség volna szavahihetőséget megkívánni olyanoktól, akiknek az a meggyőződésük, hogy magyarázattal kell szolgálniuk bármilyen helyzetre.

„Sztálin, a géniusz” volt az egyetlen ember, akihez Hitler „feltétlen tisztelettel” viszonyult. Sztálinról és az orosz rezsimről nem áll rendelkezésünkre (és feltehetően sohasem fog) olyan gazdag dokumentációs anyag, mint Németországról, de Hruscsovnak a huszadik pártkongresszuson tartott beszéde óta tudjuk, hogy Sztálin egyetlen emberben bízott: Hitlerben.

Nem tudjuk, mi lesz majd akkor, amikoraz igazi tömegember kerül hatalomra, bár némileg sejthető, hogy inkább Himmler aggályos, kiszámított pedantériája, mint Hitler hisztérikus fanatizmusa, inkább Molotov unalmas, csökött szárazsága, mint Sztálin szinte kéjesen gyűlölködő könyörtelensége lép uralomra.

„Kik azok az emberek, akik kritizálnak? A párttagok? Nem. A német nép többi része. Tekintsék szerencséjüknek, hogy még mindig élnek. Túl sok lenne a jóból, ha azoknak, akik a mi kegyelmünkből élnek, még azt is megengednénk, hogy bíráljanak bennünket.” Goebbels 1934

Hitler például 1923-ban kijelentette: „A német nép egyharmada hősökből, másik harmada gyávákból
áll, a többi pedig áruló”

A hatalomra jutott totalitarizmus az elsőrangú tehetségeket, függetlenül attól, hogy szimpatizánsok-e vagy sem, minden esetben azokkal az ütődöttekkel és félbolondokkal cseréli fel, akiknél az intelligencia és a kreativitás hiánya
lojalitásuk legfőbb biztosítéka.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤